|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 406 találat | lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-406 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Iancu, Avram 2017. szeptember 13.Gheorghe Falcă csattanós választ adott a magyargyűlölőknekA Nemzeti Liberális Párt Arad megyei szervezetének elnöke, Gheorghe Falcă aradi polgármester közleményben ítélte azokat a szociáldemokrata párti kijelentéseket, miszerint „nem jó hazafi az, aki nem gyűlőli a magyarokat”. A hétvégén a Hunyad megyei Cebén több ezren gyűltek össze Avram Iancu sírja körül, az 1848-as román szabadcsapatok vezérének, a románok nemzeti hősének halála 145. évfordulója lakalmából. Sajtóbeszámolók szerint a szociáldemokrata pártvezér Liviu Dragnea és a liberális vezető Ludovic Orban, de más szónokok is egymást licitálták túl magyarellenes kijelentéseikkel. A rendezvényen részt vett Gheorghe Falcă is, és szerinte több kritikát is kapott a kormánypárt részéről, amiért jó kapcsolatot ápol a magyarokkal s az RMDSZ helyi szervezetével. Az aradi elöljáró közleményében kifejtette: büszke arra, hogy egy multikulturális, soknemzetiségű és -felekezetű város elöljárója. „Arad megtanított arra, hogy tiszteletben tartsd mások kultúráját, megismert a történelmüket, és hogy békében éljünk egymás mellett – fogalmazott Falcă. – Erre tanított Avram Iancu is, aki nem gyűlölte a magyarokat, hanem a román érdekét szem előtt tartva harcolt”. (Ez utóbbi a történelmi tények ismeretében nem egészen helytálló – a szerző.) A polgármester úgy vélte, ezt a szellemiséget „soha nem értik meg a szociáldemokraták”, akik szerinte politikai haszonszerzés céljából uszítanak a magyarok ellen, de ennek az aradiak „nem dőltek be soha az elmúlt több mint 13 évben”, amióta ő a város elöljárója. Falcă leszögezte azt is, hogy az RMDSZ megyei szervezetével tisztességes, mindkét fél számára előnyös együttműködési megállapodást kötöttek, és az évek alatt egyszer sem csalódtak helyi koalíciós partnerükben. Gheorghe Falcáról köztudott, hogy az első román politikus volt, aki koszorúzott a 13 aradi vértanú emlékművénél, s azóta is minden március 15-i és október 6-i ünnepségen jelen van. 2015 februrájában élesen bírálta az aradi prefektúrát és a rendőrséget, amiért a városháza folyósóján elhelyezett magyar nyelvű fotókópia (Atzél Péter egykori polgármester díszpolgári címének reprodukciója) s a Csiky Gergely Főgimnázium homlokzatára kitűzött magyar zászló miatt kezdtek vizsgálatot. Tavaly a Surján László, az Európai Parlament volt fideszes alelnöke által a Duna-menti és Kárpát-medencei népek megbékéléséért alapított Charta XXI civil mozgalom emlékéremmel tüntette ki az aradi polgármestert a több nemzetiség békés egymás mellett élése feltételének megteremtéséért. Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro 2017. szeptember 13.Elkészült a Petőfi-szobor, „társat” kap a magyargyilkos forradalmár MarosszentgyörgyönAz ősz folyamán fogják felavatni Petőfi Sándor mellszobrát Marosszentgyörgy központjában – ezzel a helyi magyarság régi vágya teljesül. Bálint Károly marosvásárhelyi képzőművész alkotása a település központjában, az iskola épülete előtt kerül talapzatra. Avatásra készen áll Petőfi Sándor marosszentgyörgyi mellszobra, amely valamikor az ősz folyamán fog kikerülni a község főterére. Ezzel régi álmuk válik valóra a helyi magyaroknak, akiknek évekig kellett várniuk az engedélyekre. Bálint Károly marosvásárhelyi képzőművész alkotása a település központjában, az iskola épülete előtt kerül talapzatra. Sófalvi Szabolcs, a vegyes etnikumú község elöljárója a Krónikának elmondta: ezzel sikerül megteremteni a szobrok közötti egyensúlyt. A tanintézet előtt ugyanis már bő negyed évszázada áll a helyi románság jelképeként szolgáló Constantin Romanu-Vivu negyvennyolcas forradalmár büsztje, a főtéri parkocskában pedig sárkányölő Szent György lovas szobrát helyezték ki, „amely mindannyiunk szimbóluma”. A Petőfi-szobor felavatásával így végre a marosszentgyörgyi magyar közösség is emlékművet kap. Nemzeti költőnk szobrának felállítása régi vágya a Marosvásárhellyel összenőtt település magyarságának, ugyanakkor az RMDSZ-es községvezetés is már évekkel ezelőtt ígéretet tett ennek felállítására. A bürokratikus eljárás azonban a szokásosnál is hosszabbra nyúlt. A polgármester nem akart kockáztatni, ezért kivárta az utolsó jóváhagyást is, amelynek Bukarestből kellett megérkeznie. Ehhez képest huszonhét évvel ezelőtt a szászpénteki születésű Constantin Romanu-Vivu Felső-Maros menti román forradalmár büsztje minden jóváhagyás nélkül, gyakorlatilag egyik napról a másikra került ki a község központjában. A helyiek most is emlékeznek arra a napra, amikor Ilarie Opriş volt párttitkár, későbbi kinevezett polgármester idejében, nem sokkal 1990 márciusa után egy daruval az iskola elé helyezték. Akkoriban jóformán még a helyi románság sem tudta, kinek és milyen alkalomból állítottak emléket Marosszentgyörgyön. Romanu-Vivu – hasonlóan Avram Iancuhoz vagy Axente Severhez – az egyik nemzet szemében hős, a másikéban gyilkos volt. Az erdélyi románság jogaiért a Habsburgok oldalán harcoló Romanu-Vivu 1848. december 15. után Mezőpanitban, Székelykövesden és Nyárádselyében komoly pusztítások közepette lefegyverezte a székely, magyar milíciákat. Egy hónappal később a magyar hatóságok elfogták, majd a hadbíróság ítélete alapján Debrecenbe próbálták szállítani. A fogollyal nem jutottak túl messzire, hisz sorozatos gaztetteiért Marosszentgyörgy határában a nép meglincselte. Három évvel ezelőtt a marosvásárhelyi helyi rendőrség igazgatója a megyeszékhelyen is szobrot állíttatott volna emlékére, végül azonban az elképzelés nem valósult meg. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár) 2017. szeptember 13.Utcára, román!Vadim Tudor örök. Hitvallása, eszméi és rögeszméi, vadnacionalizmusa, leplezetlen magyargyűlölete ma is él, s bár Románia parlamentjébe hosszú évek óta nem jut be szélsőséges párt, ez valójában csak annyit jelent, hogy mindezek a retrográd, soviniszta erők és gondolatok mintegy „szétterültek” a törvényhozásban képviselettel rendelkező politikai szervezetek között. Így aztán a valamikori Nagyrománia Párt szellemi örökségét megtaláljuk a kormányzó Szociáldemokrata Pártban, de még a mindmáig kiismerhetetlen, heterogén Mentsétek meg Romániát Szövetségnek is voltak magyarellenes megnyilvánulásai, idegengyűlölet és paranoid hangulatkeltés tekintetében pedig a Traian Băsescu nevével fémjelzett Népi Mozgalom Pártja helyenként már-már megelőzni látszik Vadim Tudor egykori alakulatát. De a legfőbb ellenzéki erő, a szociáldemokraták egyetlen alternatíváját jelentő Nemzeti Liberális Párt sem akar kimaradni e vadnacionalista versenyfutásból, újabban attól sem riadnak vissza, hogy már-már utcai tüntetésre szólítsák híveiket és az igaz román hazafiakat a magyarok ellen. Múlt héten még csak afféle rossz viccnek tűnt, hogy Florin Roman liberális politikus tüntetéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha a jelenlegi 20 százalékról 10 százalékra csökkentenék az anyanyelvhasználati jogok biztosításához szükséges küszöböt a közigazgatásban. Igaz, a kezdeményező tisztsége miatt – Roman nem valamiféle mezei párttag, hanem a Nemzeti Liberális Párt alelnöke! – és a marosvásárhelyi római katolikus líceum megszüntetése, illetve a (talán éppen ezt a jogsértést elfedni, a nacionalista hangulatot pedig megalapozni hivatott) székelyudvarhelyi szekus diverzió miatt amúgy is feszültté vált közhangulatban, a magyar–román viszony elmérgesedése közepette a kijelentés amúgy is jókora adag felelőtlenségről árulkodott. De az már tényleg több a soknál, amikor az alakulat elnöke is magyarellenes utcai megmozdulásokat helyez kilátásba. Márpedig Ludovic Orban ezt sugalmazta Cebén, az Avram Iancu-megemlékezésen, amikor a magyar jogkövetelések kapcsán azt találta mondani a jelenlevőknek: meglehet, hogy harcba lesznek hívva. Teszi ezt tehát annak a pártnak az elnöke, amely a jelenlegi erőviszonyok közepette a korruptaknak, gazembereknek, szélhámosoknak, retrográdaknak, Európa-elleneseknek, kommunistáknak bélyegzett szociáldemokraták egyetlen alternatíváját jelentené… Vadim Tudor büszkén húzná ki magát: harca nem volt hiábavaló, íme, a romániai politikai élet minden sejtjét áthatja a nemzetféltő sovinizmus, nyíltan hangoztatott magyarellenesség. Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 14.ORBAN HARCBA HÍV„Meglehet, hogy harcba lesznek hívva” – mondta hétvégén Cebén, a román nemzeti hősnek számító Avram Iancu sírjánál Ludovic Orban. Milyen harcra bujtogat a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke? Ki ellen akar harcolni és miért? A kontextusból nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen tettlegességre szólít fel a magyarok ellen, mint „vitéz” felmenői tették 1848-ban, noha ez legfentebb részben lehet igaz, hiszen apja kézdimárkosfalvi származású magyar ember volt. Felelős politikus nem „hozza át” a történelmet a mába, hiszen alapszabály, hogy minden történelmi tényt az akkori környezetben kell értelmezni. A washingtoni Thomas Jefferson-emlékmű falán nagy betűkkel írja: „Minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz”. Jefferson, az Egyesült Államok egyik alapítója, miközben minden bizonnyal a „liberalizmus atyjától”, John Locke-tól átvett gondolatot a Függetlenségi nyilatkozatba belefoglalta, több száz rabszolgát tartott. A Jefferson-paradoxont csak akkor érthetjük meg, ha az utóbb Amerika harmadik elnökének választott politikus tevékenységét az akkori történelmi környezetben vizsgáljuk. Akkor mi értelme van harcra hívni embereket 170 évekkel ezelőtt elkövetett, vélt vagy valós események ürügyén? Mint ahogy ennek kapcsán nem érdemes felemlegetni saját sérelmeinket sem, hogy hány ártatlan magyar ember életét oltotta ki a román hősként ünnepelt Iancu, vagy hány nőt és gyereket gyilkolt le Axente Sever, amikor felégette – többek között –Nagyenyedet. Ugyanakkor szó nélkül sem lehet elmenni amellett, hogy egy parlamenti párt vezetője tettlegességre uszít egy népcsoport ellen. Bár nyilvánvaló, hogy a nagyrészt képzetlen és alkalmatlan román politikusi gárdának számolatlan hasonló megnyilvánulása lesz a következő bő egy évben, és mindre nem lehet reagálni, ez egy olyan szint, amelyet mindenképpen szóvá kell tenni. Erdély András / Székely Hírmondó; Erdély.ma 2017. szeptember 20.Ráérünk?Pató Pálos megoldást javasol az anyanyelvhasználati jogok bővítésére Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnök. Nem pont úgy fogalmaz, mint a Petőfi által megörökített alszolgabíró avagy községi jegyző – „ej, ráérünk arra még” –, hanem azt mondja, korai még engedményeket tenni e kérdésben. Hogy mihez képest lenne korai, ez legalább annyira érthetetlen, mint az egész újraéledt, újraélesztett magyarellenes hangulat. Az RMDSZ törvénytervezetében az szerepel, húszról tíz százalékra csökkenne a küszöb, amely lehetővé tenné az anyanyelvi hivatali ügyintézést, mi több, a jogszabály bírságolná is azokat, akik nem tartják be az előírásokat. Ám ez a javaslat egyelőre megrekedt a képviselőházi szakbizottságban, a módosítást a szociálliberális koalíció sem vállalja, az ellenzék – élükön a kérdésben agresszív nacionalizmust képviselő liberálisokkal – pedig politikai tőkét kovácsol belőle. Egyik hangoskodó szószólójuk, Florin Roman oly alpári szinten viselkedik – semmitől sem riad vissza, legyen szó akár hazafias nóták kihangosításáról, akár a parlament plénumában Erdély áruba bocsátásának lehetőségéről áradozni, akár rögtönzött éhségsztrájkról –, hogy arra szinte fölösleges viszonylag elegáns és hatásos politikai viszontválaszt címezni. De nehéz érveket felsorakoztatni pártelnökének, Ludovic Orbannak is, amikor magát újkori Avram Iancunak érezvén arról beszél, megtörténhet, ismét csatasorba kell hívni a népet. A maga módján a népre hivatkozik Dragnea is, ám említettekhez képest viszonylag civilizáltan állítja, „roppant érzékeny” kérdésről van szó, pártja akkor fogja az anyanyelvhasználati küszöb leszállítását támogatni, ha ennek szükségességét a román társadalom is megérti és elfogadja. Nyilvánvalóan, magyar szempontból – és egyáltalán kisebbségi: tehát szász, sváb szempontból is, hogy csak azokat a nemzeti közösségeket említsük, amelyeknek befolyásos képviselője van a bukaresti hatalomban – ezt így nem lehet elfogadni. Hiszen mikor is értené meg, illetve fogadná el a nacionalista uszítóktól, hivatásos vészharangkongatóktól állandóan hergelt román társadalom azt, hogy a magyar jogkövetelés lényege, hogy a remélt és kért kisebbségi jogok senkitől sem vennének el semmit, hanem méltányosan, a gyulafehérvári ígéretekben foglaltak szellemében rendeznének egy évszázados problémát. Civilizációra, toleranciára és kultúrára vallana, ha a romániai törvényhozók belátnák, az anyanyelvhasználat nem kiváltság, hanem természetesség és értékrend. Ám ez távoli, hiszen a primitív módon felhergelt, a magyarellenesség levegőjét szívó egyszerű román atyafi, mivel életkörülményei továbbra is méltánytalanul rosszak, jó ideig hajlamos lesz úgy vélekedni, nem időszerű még e kérdés. Valójában össztársadalmi szinten kellene megszabadulnunk a kártékony Pató Páloktól. Hiszen senki sem ér rá: mi végképp nem, de román nemzetiségű felebarátainknak sem mindegy, meddig tart még e kusza, haszonlesésre, ostobaságra és szekus beidegződésekre alapozó nemzetféltés. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 29.Tárlat nyílik Berde Mária írónő és Berde Amál festőművész pályaképéről KolozsváronKülönleges, Berde Mária írónő és Berde Amál festőművész munkásságát bemutató tárlattal nyílik meg Kolozsváron a Református Múzeum időszakos kiállítóterme szombaton a Bocskai (Avram Iancu) tér 13. alatt, 14 órát követően – közölték a szervezők. A rendezvény a reformáció 500. jubileumát ünneplő kincses városbeli rendezvénysorozat része. A tárlat a művész-testvérpár, R. Berde Mária és Dóczyné Berde Amál pályaképét ábrázolja okmányok és műalkotások, valamint riportok segítségével, és az „isteni ingyen kegyelem” ajándékát hivatott bemutatni. A szervezők azt írták, a Berde család tagjai az évszázadok során a haza, az egyház, a tudomány és a művészetek terén alkottak maradandót. Nem véletlen, hogy a kálvini tanok közül a legfontosabb a Berde Mária és Amál gondolatvilágában az, hogy a hithű, elvhű élet a kiválasztottság jele. Tehetségük az „isteni ingyen kegyelem" ajándéka, amelynek gyümölcsöztetése kötelesség, nem egyéni érdem, ugyanakkor a kijelölt úton való megtorpanás istenkísértés. „A reformáció egyik legszebb gyümölcse a protestáns lelkészcsalád. Kató Béla főtiszteletű püspök úr kiemelte annak az 1629-ben minden felekezetre kiterjesztő Bethlen Gábor-féle nemeslevélnek a jelentőségét, amely lehetővé tette, nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns (lutheránus, református, unitárius) lelkipásztorok fiú- és lányutódait: »A lelkipásztor az ordináció révén korábban is a nemesség közé számláltatott és privilégiumai kiterjedtek családjára is.« Bethlen intézkedése példátlan volt a korabeli Európában, hiszen – ahogy Tonk Sándor fogalmaz – egy latens értelmiségi réteget tett a rendi jogosultságok birtokosává. Közülük került ki a kollégiumok diákságának közel harmada, nagyban emelve ezzel az oktatás színvonalát. A nagy fejedelem nemeslevele az erdélyi művelődéstörténet egyik meghatározó elemévé tette a református értelmiségi dinasztiát. Ezek a dinasztiák túlnőtték az egyház határait, a lelkipásztor édesapa fia gyakran orvos, történész vagy matematikus lett" – idézi a közlemény az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosát, Ősz Elődöt. A kiállításon bemutatott két alkotó jelentőségéről talán elég, ha azt említjük meg, hogy Szabó Magda ezt írja Berde Máriáról, a Baumgarten-díjas, Corvin-koszorús írónőről: „Aki úgy tud írni, mint egy magyar Burns, ne szidja Seherezádét, mert ráhagyta mesemondó képességét.” Berde Amál „gyönyörű színérző tehetségét" Thorma János, legkedvesebb mestere, így figyelmeztette: „Vigyázzon is jól ezen különösen nagy adományára a természetnek, mert mindent megtanulhat a festő, de ezt az egyet nem igen lehet tanulással elsajátítani senkinek, aki nem született ezzel.” A tárlat Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója kitartó gondoskodása nyomán született meg, és nem jöhetett volna létre az alábbi intézmények támogatása, együttműködése nélkül: Erdélyi Református Egyházkerület, Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, Sapientia EMT Filmművészeti Szak, Székely Nemzeti Múzeum, nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium. A szervezők köszönetet mondanak a Tőkés és Berde családnak, valamint a leszármazottaknak, akik mind a debreceni, mind a zalaegreszegi, mind az udvarhelyi ágon segítették a kiállítás létrejöttét. A bemutatott mozgóképeket Ambrus Emese operatőr készítette. A kiállítás kurátora Szebeni Zsuzsa színháztörténész, grafikai szerkesztője Szebeni-Szabó Róbert fotográfus. Krónika (Kolozsvár) 2017. október 3.Délutáni iskola rászorulóknakTizennégy településen több mint négyszáz szociálisan rászoruló gyermek délutáni oktatását támogatja a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány az érintett helyi polgármesteri hivatalokkal közösen. Ahol szükség volt, megújították a szerződéseket, egyes helyeken részben változott a támogatás mikéntje is. Az új tanévtől helyszínt változtatott a 2011-ben Sepsiszentgyörgyön indított program első csoportja, amely mostanig a helyi Rotary Házban működött. A tizennégy diák délutáni oktatását továbbra is egy, a Diakónia alkalmazásában álló pedagógus, egy bedolgozó tanár és egy önkéntes vállalja, a tevékenységeket a Gyöngyvirág utcai Keresztyén Ifjúsági Házban tartják, a helyi gyülekezet pedig állja a terem fűtésének, világításának, vízfogyasztásának költségeit, egyfajta gyámsági felelősséget érezve a kis csoport iránt. Kovásznán támogatják Kovásznán a polgármesteri hivatal és a Diakónia Alapítvány (a svájci HEKS – a Protestáns Egyházak Segélyszervezetének támogatásával) finanszírozza a programot. A Kőrösi Csoma Sándor Líceumban két 12 fős csoporttal, a vajnafalvi Avram Iancu Általános Iskolában egy hasonló létszámú csoporttal működik majd a program. A tevékenységeket, az oktatás és étkeztetés biztosítását az iskoláknak kell megszervezniük. Korábban a megyei tanács is részt vett a finanszírozásban 25 százalékos hozzájárulással, ugyanennyit adott hozzá a városháza, a Diakónia a további 50 százalékot biztosította. A megyei tanács – a számvevőszék ajánlására – kilépett a programból, a megyeháza anyagi hozzájárulását a város vállalta át – ezt tanácsi határozatban is rögzítették a szeptemberi soros ülésen. Gyerő József előterjesztésében hangsúlyozta, a programnak eddig nagy sikere volt a gyermekek, szülők és pedagógusok körében, fontos, hogy felvállalják az anyagi hozzájárulást, és minél hamarabb beindulhasson – annál is inkább, mert a HEKS tudatta: ha októberben nem kezdik meg a tevékenységet, kilép a finanszírozásból. Az előzetes számítások szerint kilenc hónapra (vakációban és hivatalos ünnepnapokon szünetel a tevékenység) a tervezett költségvetés 48 ezer lej. A programban részt vevő tanulók a partnerek megegyezése szerint szociálisan hátrányos helyzetű családokból kerülnek ki. A névsort az iskolák állítják össze, a városháza a szociális igazgatóságon keresztül ellenőrzi a gyermekek valós szociális helyzetét. Fülöp Csaba javasolta: az iskolákkal kötendő partnerszerződésekbe foglalják bele, hogy a tanintézmények kötelesek biztosítani a gyerekek étkeztetésének körülményeit – ezt a tanácstagok el is fogadták. Baróton is folytatják Barót tanácsa pénteken tartott rendkívüli ülésén úgy döntött, huszonnégy, rászoruló családból származó gyermek délutáni oktatását támogatja. A program lebonyolítója a Gaál Mózes Általános Iskola, de partnerként szerepet vállal a Diakónia Keresztyén Alapítvány, a költségek egy részét pedig a helyi tanács állja. Lázár-Kiss Barna András polgármester szerint a program tavaly jól működött, javasolta tehát, folytassák a gyermekeknek meleg ételt biztosító és a tanulásban segítséget nyújtó foglalkozást. Az önkormányzat számára ez évente közel negyvenezer lejes kiadást jelent. Pál-Szilágyi Zoltán RMDSZ-es tanácstag arra a kérdésére, kik kerülhetnek be a programba, a polgármester azt válaszolta, az iskola vezetése különböző feltételeket megvizsgálva tesz javaslatot. Nagy István a munkát végző pedagógusok kiválasztására kérdezett rá: a tanulásban segédkezők nem az aktív tanerők sorából kerülnek ki, de olyanok lesznek, akiknek megfelelő a tudásuk és tapasztalatuk – ígérte a városvezető. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 5.Kiállítás a protestáns lelkészcsalád két erdélyi nagyasszonyárólIsteni kegyelem ajándéka: Berde Mária és Berde Amál Berde Mária és Berde Amál – két lány, két nő, két asszony. Az egyik könyvekkel, a másik festménnyekkel gazdagította az erdélyi, illetve az egyetemes magyar kultúrát. Két testvér, református teológus, lelkész lányai, akiknek tehetségét sokan „isteni ingyen kegyelem” ajándékának tartanak. Mindketten a kolozsvári Házsongárdi temetőben, egymás mellett nyugszanak. A már-már méltatlanul feledésbe merült írónak-költőnek és festőművésznek állít emléket az életpályájukat bemutató tárlat. Mindemellett figyelmet szentelnek annak a Bethlen-féle nemeslevélnek is, amely nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns lelkipásztorok fiú- és lányutódait. Mindez meghatározta Mária és Amál életútját, munkásságát is. Érdemes betérni s kicsit elidőzni a szombaton, Kolozsváron a reformáció 500 éves évfordulója alkalmából megnyílt Erdélyi Református Múzeum időszakos kiállítótermébe (Bocskai/Avram Iancu tér 13.). Ugyanis az itt látható gazdag anyag (festmények, képek, okmányok, újságcikkek) az erdélyi női irodalom és festészet két úttörőjőnek, R. Berde Máriának és Dóczyné Berde Amálnak az életművébe és munkásságába nyújt nagyon alapos betekintést. Ugyan az idei Kolozsvári Magyar Napok keretében már látható volt egy Berde-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, ezúttal azonban teljesen új szempontból megszervezett, egy-két kivételt leszámítva, teljesen új „felhozatallal” rukkoltak elő a szervezők. „A reformáció egyik legszebb gyümölcse a protestáns lelkészcsalád , s így kapcsolódik a testvérpárnak, Berde Amália és Berde Mária református papleányoknak, laborfalvi Berde Sándor kackói, majd nagyenyedi lelkész és ónódi Weress Mária gyermekeinek életműve az ünnepléshez” – vélekedett a kiállítás kapcsán Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója, aki nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Berde-lányok munkássága hosszú évtizedek után ismét reflektorfénybe kerüljön. A kiváló író-festőművész testvérpár életúja ugyanis a Dés városához közeli Kackóról indult egy református lelkészcsaládból: sajnos, a Kolozs megyei településen jelenleg már csak szórványosan élnek magyarok, alig akad egy-két református hívő, akiket időnként a legközelebbi lelkész felkeres és mond értük egy imát. S bár a templom szépen felújítva, de zárva, míg a parókia romos állapotban, lakatlanul áll, a hozzá tartozó szép kertet és udvart felnőtte a gyom, amit valakik időnként lekaszálnak. Az egykori Berde-parókián a vasárnapi harang már nem kondul, helyette a közvetlen átellenben felépített ortodox temlomban celebrált, kihangosított mise hallatszik át. Két olyan igazgyöngyöt, két olyan életművet próbáltak meg ismét a a felszínre, a köztudatba hozni, szóban és képekben megcsillantani, akiknek az élete példa, mi több ajándék volt szűkebb s tágabb környezetüknek egyaránt – mondta Gergely Erzsébet. „Isten különös kegyelmének érzem, hogy 32 évig Dóczyné Berde Amáliával, talán az utolsó erdélyi nagyasszonnyal, mély emberi kapcsolatot ápolhattam. Őszinte törekvésem az, hogy őrizzem és felmutassam azt a szellemi hagyatékot, amelyből három évtízeden át meríthettem és református papleányként beálhassak azok sorába, akik ragaszkodnak a megtartó örökséghez, a folyamatossághoz és hálaadással fordulnak kegyelmes Istenük felé” – hangsúlyozta a Házsongárdi Alapítvány igazgatója. A kiállítás kurátora, Szebeni Zsuzsa színház- és irodalomtörténész szerint a Berde család egy olyan dinasztia, amely az évszázadok során a haza, az egyház, a tudomány és a művészetek terén alkotott maradandót. „Nem véletlen, a kálvini tanok közül a legfontosabb a Berde Mária és Amál gondolatvilágában az, hogy a hit- és elvhű élet a kiválasztottság jele. Tehetségük az „isteni ingyen kegyelem” ajándéka, amelynek gyümölcsöztetése kötelesség, nem egyéni érdem, ugyanakkor a kijelölt úton való megtorpanás istenkísértés” – szögezte le. Szebeni Zsuzsa emlékeztett arra, hogy a kiállítás szerves folytatása annak az immár húsz éves munkának, amelynek során Bánffy Miklós, Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Makkai Sándor, Ignácz Rózsa és báró Kemény János pályaképét mutatták be. Mindegyikük esetében megtapasztalhatók az erős református gyökerek, legyenek püspökök, lelkészek, főgondnokok vagy lelkészgyermekek. Ugyanakkor hangsúlyozta, Berde Mária hagyatékát teljes mértékben sértetlenül őrzi a református egyház levéltára, következésképpen ez az egyetlen a helikoni életművek közül, amely hiánytalanul kutatható. A kiállítás kurrátorától megtudtuk, a Berde-család debreceni leszármazottai átadták a szervezőknek minden tulajdonukban lévő levelet. Ugyanakkor a Székely Nemzeti Múzeumnál található öt festményből hármat (Berde Amál önarcképe, Berde Mária portréja, valamint egy Kalotaszeg-vázlat, amelyen egy idős parasztbácsi a kalapját a templompadra helyezi) sikerült kiállítaniuk. De ugyanilyen jelentősnek tartja a szakember Berde László nyugalmazott székelyudvarhelyi református lelkésznek, Berde Amál unokaöccsének a felajánlásait is, aki első szóra a rendelkezésükre bocsátotta mind a Dózsa népe című festményt, mind pedig egy egészalakos írógépen dolgozó férfit ábrázoló munkát. A test valójában Berde Amál fia, ifj Dóczy Ferenc világutazó és az ausztráliai Pen Club titkára, aki azonban a kép felvázolása után tragikus körülmények között elhunyt, így az arc már Berde Lászlót formázza. Továbbá Szőcs Ildikót, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatónőjét is köszönet illeti, hiszen irodájából első alkalommal nélkülözi Dóczy Ferencnek, Amália férjének a portréját. Értékes és fontos adalékokat rögzítenek az Ambrus Emese operatőr által készített mozgóképek is, amelynek megvalósulásában a Dóczy család, a Tőkés-lányok, valamint a nagyenyedi kollégium nyújtott segítséget. A kiállítás grafikai szerkesztője, Szebeni-Szabó Róbert fotográfus is nagymértékben hozzájárult a tárlat létrejöttéhez. Mindemellett figyelmet érdemel Bethlen Gábor fejedelem 1629-ben kiadott nemeslevele is, amely nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns (lutheránus, református és unitárius) lelkipásztorok fiú- és lányutódait. A lelkész az ordináció révén korábban is a nemesség közé tartozott, ám a Bethlen-féle intézkedésnek köszönhetően ez a privilégium mostantól kiterjedt a családjára is. Ősz Előd református lelkész, levéltáros tájékoztatása szerint az okmány példátlan volt a korabeli Európában, hiszen egy latens értelmiségi réteget tett a rendi jogosultságok birtokosává, közülük kerülve ki a kollégiumok diákságának közel harmada, nagyban emelve ezzel az oktatás színvonalát. „A nagy fejedelem nemeslevele az erdélyi művelődéstörténet egyik meghatározó elemévé tette a református értelmiségi dinasztiát. Ezek a dinasztiák túlnőtték az egyház határait, a lelkipásztor édesapa fia gyakran orvos, történész vagy matematikus lett” – hívja fel a figyelmet a levéltáros. A tárlat az Erdélyi Református Egyházkerület, az Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, a Sapientia EMT Filmművészeti Szak, a Székely Nemzeti Múzeum, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Berde család leszármazottainak köszönhetően jöhetett létre. A kiállítás szombaton, október 7-én de. 10-13 , illetve du. 16-18 óra között látható Szebeni Zsuzsa vezetésével, október 8-án, vasárnap pedig Gergely Erzsébet fogadja az érdeklődöket 11.30 -14 óra között. Hétköznapokon hétfőtől-péntekig, azaz október 9-13. között tekinthető meg a tárlat, hétfőn, szerdán és pénteken de. 10-13, valamint kedden és csütörtökön du. 16-18 óra között. Kérésre a következő héten is lehetőség nyílik megnézni a kiállítást, érdeklődni lehet Gergely Erzsébetnél a 0741-217210-es telefonszámon. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 20.Kis könyv egy hatalmas költő aradi emlékeirőlEzúttal is megtelt a Jelen Ház nagyterme Ujj János Arany János és Arad című, az Irodalami Jelen Könyvek sorozatában az Arad Municípiumi Kulturális Központ támogatásával most megjelent könyvének bemutatóján. Az érdeklődők között nagy örömmel fedezhettük fel a szalontai Dánielisz Endrét, az Arany-életmű és főleg annak nagyszalontai vonatkozása legtudósabb kutatóinak egyikét, aki ma, 92 évesen, mintegy harminc, témába vágó tudományos munkájának megjelenése után is dolgozik a város nagy szülötte, Arany János életének, munkásságának feltárásán, a költő kultuszának ápolásán. Ujj János könyvének egyik forrásanyaga az ő könyveinek egyike. Aradra, ahol fiatal korában pár évig tanárkodott is, most egykori tanítványa, az immár szintén nyugdíjas korú Fazakas József történelemtanár jóvoltából jutott el, köszönet érte, hogy itt üdvözölhettük. Ujj János könyve nem véletlenül jelent meg most, hiszen Arany-év van, a legnagyobbak közé tartozó költő születésének 200. évét ünnepli a magyarság. Maga a könyvbemutató egy másik jelentős évfordulóhoz is kötődik: Arany 1882. október 22-én, azaz 135 éve hunyt el. Az Arany János és Arad c. kis, 90 oldalas kötet, mint címe is mutatja, a költő és a Maros menti város kapcsolatát mutatja be. Arany János, tudomásunk szerint, csupán egyszer járt Aradon, 1848 novemberében, immár országosan ismert költőként (Toldija már három évvel korábban megjelent). Aradra azonban nem az irodalom, hanem a forradalom hozta: Nagyszalonta városa két váltásban két-két hétre két-két nemzetőr-századot küldött az aradiak támogatására, akik a várban magukat bebástyázó császáriak kitörésétől tartottak, amelynek megfékezésére nem lett volna elég katonai erejük. A szalontaiak egyik vezetője maga a nótárius (jegyző) Arany János volt, aki mint barátja, Petőfi Sándor, a többiekkel együtt „fülényesen” (azaz fülével) hallhatta a várból kilőtt, s körülöttük is becsapódó ágyúgolyók süvöltését, sokszor a földön hasalva az aradi piactéren (később Szabadság tér, ma Avram Iancu – jó néhány, a környező házak falába csapódott lövedék mai napig megmaradt.) Ujj János könyve ezzel a mozzanattal indul, és megtudjuk belőle azt is, hogy Aranyt melyik utcában szállásolták el, hogy esténként a Fehér Kereszt vendéglőben Csunkó Nácit hallgatták, hogy Aradra az ágyúzás során mintegy 45 ezer lövedéket lőttek ki, hogy a szalontaiak derekasan kivették részüket a Maros hídjának felégetésében – a császáriak kitörésének megakadályozása érdekében. A könyv legnagyobb részét azonban az aradi Arany-kultusz ismertetése teszi ki: a szerző felkutatta korabeli és későbbi napilapokban, folyóiratokban, könyvekben, egyéb dokumentumokban, hogyan tartották elevenen, őrizték Aradon Arany János emlékét, kezdve a halálakor megjelent méltatásokkal, a különböző kulturális egyesületek, irodalmi körök (a Kölcsey Egyesület vagy a Tóth Árpád Irodalmi Kör, például). Programjukat is közölve beszámol emlékműsorokról, aradi (vagy itteni kötődésű) költők Aranyról írt verseit közli, a nagyszalontai, a Csonkatoronyban berendezett Arany János Emlékmúzeum aradiak általi felkereséséről stb. számol be, kiegészítésül Arany János műveinek romániai kiadásairól és az Aranyról szóló tanulmányokról ad közzé repertoárt. A bemutató végén a szerző beszélt könyve megjelenésének körülményeiről. Mi pedig azzal zárjuk: köszönet a szerzőnek, hogy általa Arad is letehette szerény hozzájárulását egy költőóriás emlékének megőrzéséhez. Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 30.Kelemen: a román társadalom nem tudta levetkőzni a kommunista történelemszemléletetÜnnepeinkről, a magyarokkal szembeni előítéletekről, a magyar-román államközi kapcsolatokról beszélgettünk az RMDSZ elnökével A politika belülről új kiadásában. – Az utóbbi hetekben visszatérő témák voltak a magyar nemzeti ünnepek, egyrészt a március 15-ről szóló törvénytervezete miatt, másrészt október 23. miatt. Ünnepeinkkor rendszerint nyilvános beszédeket mondanak a politikusok, és ilyenkor nehéz újat mondani. Hogyan birkózik meg ön ezzel a feladattal? – A magyar ünnepek általában a szabadságharcokhoz kötődnek, augusztus 20. kivételével. Ha azt nézzük, hogy a szabadság olyan emberi érték, amelyért a történelem során a népek, nemzetek mindig föllázadtak – akkor is, amikor nem a mostani nemzetfogalom létezett –, viszonylag könnyen el lehet jutni mindig a mához, a ma kihívásaihoz, és össze lehet kapcsolni a múltat a jelennel és a jövővel. De az igaz, hogy ha a március 15-i vagy az október 23-i beszédeinket megnézzük visszamenőleg sok évre, akkor látszik azokon az ismétlés is és az is, hogy az ember miként próbál úgy újat mondani, hogy azért a múltat a jövővel összekapcsolva ne beszéljen butaságokat. Nem egy egyszerű mutatvány, én ezt készséggel elismerem. Szoktunk a kollégákkal erről beszélni, főleg azokkal, akinek megadatott, hogy sok-sok március 15-én, vagy sok-sok október 23-án mondjanak beszédet. Azért nem baj, ha az embernek azon kívül, hogy politikus, van egy kis alkotói készsége, íráskészsége. Nyilván sokat lehet arról is beszélni, hogy miért kell minden egyes ünnepen a politikusoknak beszélniük. Próbálom úgy alakítani a programomat, hogy időnként kimaradjon egy-egy esztendő, hogy csak koszorúzzak, csak ott legyek, én is csak meghallgassak másokat, és ne mindig csak én beszéljek. De akkor is kihívás, mert egy beszéd az egy alkotás, és ilyen értelemben nem egyszerű. – Idén március 15. politikai téma lett. Úgy tűnik, hogy a március 15-öt a romániai magyarság nemzeti ünnepének elismerő törvénytervezetnek semmiféle parlamenti támogatottsága nincs, vissza is került a szenátusból a szakbiztosságokhoz. Miért március 15-re esett a választás? – Több mint másfél esztendővel ezelőtt, még a korábbi parlamenti ciklus idején fölmerült, hogy március 15-tel kapcsolatosan fogalmazzunk meg egy törvénytervezetet, hogy a tatárokhoz, a romákhoz hasonlóan legyen a magyar közösségnek is egy ünnepe. Egy bejárt utat próbáltunk mi magunk is továbbjárni, hiszen az említett két kisebbségnek már van ünnepe Romániában. Illetve ezzel párhuzamosan még a Tokay György minisztersége alatt, Constantinescu elnöksége alatt született egy kormányhatározat, amely december 18-at az összes nemzeti kisebbség napjává teszi, ebből lett a napokban törvény. Ezeknek a kezdeményezéseknek ilyen értelemben van már hagyománya. Azért döntöttünk március 15. mellett, mert ez a leginkább elfogadott a teljes erdélyi, romániai magyarság számára, és erről az ünnepünkről mondjuk azt, hogy a bárhol élő magyarok ünnepe. Egy olyan nemes ideához köthető, amelyet az én értelmezésem szerint nem kifogásolhatna senki, mert a szabadságról, a francia forradalom eszméiről van szó, amelyek Magyarországon 1848-ban a szabadságharc kirobbanásához vezettek. Szabadság, egyenlőség, testvériség: olyan dolgok, amelyeket minden nemzet, minden nép kért és kér maga számára. Ebben az értelemben március 15-én, amikor a magyar szabadságharc kirobban, még semmiféle etnikai konfliktusról nem beszélünk. Az, hogy később mi hogyan alakult, és hol csúsztak vagy nem csúsztak mellé, és hogyan verték át, és ki hová állt, egy nagyon bonyolult történet, de maga a forradalomnak a kirobbanása nem tartalmazott semmilyen etnikai típusú konfliktust. Ezért gondoltuk azt, hogy ez lehet az a nap, amit a románokkal is racionális érvekkel el lehet fogadtatni. Másrészt pedig 26 esztendeje ünnepeljük szabadon ebben az országban, ezért is gondoltuk, hogy nem okoz különösebb problémát a román társadalomban az elfogadottsága. Ugyanis évek óta, Constantinescu óta az államelnökök, miniszterelnökök mindig megfogalmaztak ilyen vagy olyan, hosszabb vagy rövidebb, tartalmasabb vagy inkább csak formai üzeneteket, amelyet március 15-én felolvastak románul és magyarul. Ma már ki lehetne adni egy nagy könyvet abból, hogy ki mit mondott a román politikusok közül, és utána ahhoz képest, hogy miket mondott, hogyan viselkedett. Tehát úgy gondoltuk, hogy ennek az ünnepnek az elfogadottsága a román társadalomban eléggé stabil. Illetve azt mondtuk, hogy a tatárokhoz és romákhoz hasonlóan fogalmazzuk ezt meg, ami azt jelenti, hogy azon a napon a munkaadók a munkavállalóknak adhatnak szabadnapot, és az önkormányzatok, ahol szerveznek ilyen rendezvényeket, megemlékezéseket, hivatalosan is részei lehetnek a rendezvénynek. És ezért esett március 15-re a mi döntésünk. De mondom, ez nem ennek a parlamenti ciklusnak volt a döntése, ezt a törvénytervezetet még 2016 folyamán fogalmaztuk meg, de a választások közeledtével nem nyújtottuk be, mert mindenki választási kampányban volt, a parlament alig ülésezett. Azt mondtuk, hogy megvárjuk a választásokat, és az azt követő időszakban nyújtjuk be. Ezért nyújtottuk be most tavasszal, a március 15. előtti napokban. Az, hogy hogyan viszonyul ehhez ebben a pillanatban a román társadalom, sok mindenre rávilágít, de különösen arra, hogy ezt az egész március 15-és történetet nem tudják abból az értelmezési kontextusból kivenni, amelyet a kommunista idők alatt a történelmi oktatásban beléjük vertek. Avram Iancu, a 40 ezer, magyarok által legyilkolt román, ilyen butaságokat beszélnek, annak ellenére, hogy a történészek bebizonyították, hogy az a 40 ezer román, aki kárpótlást kapott az osztrák császártól később, nem az, akiket legyilkoltak. Hiába vannak a történelmi szempontból cáfolhatatlan tények, bizonyítékok, mert a románokban benne van a Ceauşescu-időkben tanított rossz történelem, a történelemhamisítás. Ezt hozták a felszínre most, arról nem is beszélve, hogy az Unió Erdéllyel kiáltványból pontot ma hogyan értelmezik. Főleg Băsescu hathatós segítségével az az értelmezés került köztudatba, hogy ha március 15-ét Románia elismeri ünnepként, akkor ezzel Románia kimondja, hogy Unió Erdéllyel, és ez elfogadhatatlan. Az 1848-as ideákat, a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget teljesen lebutították, föláldozták ilyen buta értelmezésekkel, és úgy aktualizálták azt, amit felolvastak a múzeum lépcsőjén, mintha az ma történne, mintha ma olvasnák fel valahol és mai törekvések lennének pontszerűen. Próbáltunk sokféleképpen érvelni, próbáltuk elmondani azt, hogy 1848-ban hol volt Románia, hol volt Erdély, hol volt Magyarország. Próbáltuk elhelyezni az akkori kor történelmi és politikai kontextusában, korrektül, viszont a racionális érveknek egyre kevesebb helye van. Egy ilyen feltüzelt, felfokozott nacionalista hangulatban a racionális érvek szinte senkire nincsenek semmiféle hatással, mert az érzelmi hangulat sokkal erőteljesebb, elnyom mindenféle észszerűségi követelményeknek megfelelő vitát. Egyelőre annyit tudtunk elérni, hogy most meghosszabbítottuk a hallgatólagos elfogadási határidőt, mert a szenátus az első ház, illetve a tervezetet visszaküldték a szakbiztottságba. Elhangzott az is, hogy keressünk egy más dátumot, és akkor elfogadják. Hát ez nem így van, hogy akkor kezdünk a törvénykönyvbe keresgélni dátumokat, és amelyik nekik tetszik, azt mi elfogadjuk. Nem vagyok én ma túlságosan optimista, hogy a szenátusban ebben az időszakban ebből pozitív döntés születik, bár a szakbizottsági jelentés, amely a plenáris ülés elé került, az elfogadásról szól. De ez még júniusban készült, azóta a PSD és az ALDE is meggondolta magát, hiszen mindig, amikor ez napirendre került, vagy szóba került, akkor a liberális párt és Băsescu pártja nagyon agresszíven támadták a szociáldemokratákat és az ALDE-t, hogy magyarbérencek, nemzetárulók, az ország érdekeit elárulják, elszakítják Erdélyt, és ettől megijedtek, megijednek. Az USR-ben láttuk azt, hogy van egy nagyobb nyitottság, az ideiglenes elnökük, Elek Levente írt egy levelet a szenátusi frakcióhoz, amiben arra kéri a frakciót, hogy támogassák ezt, mert ebben nincs semmi elvetni való. A frakciónak egy része, úgy értettük, hogy támogatná, de ez azért kevés. Elindítottunk egy frakciókkal való egyeztetést is, a szenátusi frakcióvezetőnk egy történészkollégával, Novák Csaba Zoltánnal és egy másik szenátor kollégával már volt az ALDE frakcióban, és a frakció előtt érveltek a múlt héten. A frakcióval való beszélgetés után az ALDE-sek azt mondták, hogy az ő részükről ez után a beszélgetés után nincs semmiféle kifogás, de hát ők nyolcan vannak. Következik egy hasonló beszélgetés a PSD frakcióval is, próbáljuk megértetni velük, hogy ez miről szól, utána az USR-vel is és a PNL-vel is. A PNL szenátusi frakciójával körülbelül 10-12 nap múlva lesz ez a találkozó, ahol próbáljuk elmondani, hogy ez a törvénytervezet a románoktól nem vesz el semmit, nem bántja a románokat, a románok jövőjét sem erkölcsi, sem szellemi, sem anyagi értelemben nem rövidíti meg. Március 15-e maga, amikor kitört a szabadságharc, nem etnikai konfliktusokról szólt – hasonló érveket próbálunk felhozni, aztán meglátjuk. A képviselőház a döntő ház ebben az esetben, és az is megtörténhet, hogy 2018-ban egy fiókban marad, ha úgy látjuk, hogy nem érdemes továbbvinni, és megvárjuk, hogy talán egy békésebb, barátságosabb pillanatban beszéljen erről a képviselőház. Ma valóban nagyon erős érzelmi, nacionalista hangulatot kreáltak a törvény körül is. – Ebben a hangulatban, ha egy ilyen, alapvetően sokkal inkább szimbolikus, mintsem kézzelfogható eredményeket hozó törvény kapcsán is ekkora problémák vannak, mennyire működhet egyáltalán az a parlamenti együttműködés, amelyet a PSD-ALDE kötött az RMDSZ-szel annak idején? – A parlamenti együttműködésnek az egyik lényeges része, hogy sem az egyik, sem a másik oldal részéről nem tartalmaz konkrét tervezeteket. Hogy ez jó vagy rossz, az vitatható. Ezért van az, hogy minden egyes kérdésben egyeztetni kell. Ha meg tudunk egyezni, akkor támogatjuk azt, amit előterjesztenek, és fordítva, ha meg tudunk egyezni, akkor támogatják azt, amit mi beterjesztünk, ha nem, akkor nem. Mivel nekik nincs szükségük a mi szavazatainkra feltétlenül, nélkülünk is megvan a többségük, ezért ez a parlamenti megállapodás egy sokkal lazább keret, mint ami akkor lenne, ha nélkülünk nem tudnának többséget alkotni, nem tudnának kormányozni. Tulajdonképpen ez egy eszköz, egy fogódzó, amibe nap mint nap, ha valamit akarunk, vagy ők akarnak valamit, akkor bele lehet fogódzkodni, meg lehet tölteni tartalommal, vagy teljesen üres maradhat, és akkor sem történik semmi. A március 15-ével, és általában a kisebbségi nemzeti kérdéssel kapcsolatosan pedig úgy gondolom, hogy mindenek előtt ahhoz kell fordulni, aki a többséget adja, de ez az ügy nem kizárólag ez a PSD, az ALDE, vagy az aktuális parlamenti többség dolga. Mert ez a román társadalomnak a dolga, a román többségnek a dolga. A többség felelőssége az, hogy mi történik a vele együtt élő nemzeti kisebbséggel, a mi esetünkben a magyarokkal. Ezért szólítjuk meg mi az USR-t, ezért szólítjuk meg a PNL-t, és ezért próbálkozunk a Băsescu-féle párttal is, és nemcsak ebben az ügyben. Akkor is, amikor a nyelvhasználati törvényről van szó, és akkor is, amikor más ügyekről van szó. Mert nem hiszem, hogy ezt valamelyik oldal kisajátíthatja, a kormányoldal vagy ellenzék. (Azért mondom, hogy kormányoldal, és nem baloldal, mert a PSD egyre távolabb van attól, hogy baloldalinak nevezhetnénk, és a liberális párt már régóta távol van attól, hogy liberálisnak lehessen őket nevezni. Az csak ott maradt a nevükben, hogy liberális.) Amikor március 15-ről beszélünk, azt várnám el, hogy egy ilyen kérdés mellé mindkét oldal álljon oda, és ha vannak fenntartásaik, akkor azt meg kellene beszélni. De nem hiszem, hogy ezt mindig a kormányon lévő oldallal kellene megbeszélni. Ez elvezethetne oda, hogy egy adott pillanatban a kisebbségi kérdést, a magyar ügyet kiemelhessük a napi politikai harcokból a többség-kisebbség, ellenzék-kormányoldal háborúból, mert ez egy folyamatos belpolitikai harc, nem csak nálunk, máshol is. Se ez nem ma fog megtörténni, nincsenek nekem sem illúzióim. Az elmúlt időszakban számtalan olyan eset volt, ahol a PSD-ALDE kezdeményezéseit mi nem támogattuk, és a következő időszakban is lesznek olyan kérdések, ahol nem fogjuk támogatni az ő kezdeményezéseiket, mert úgy gondoljuk, hogy nem szolgálják a közjót. Például az áfával kapcsolatos beterjesztésüket nem fogjuk támogatni, mert nem tartjuk jónak, nem tartjuk helyesnek. Ez így fog működni a továbbiakban is, függetlenül attól, hogy van vagy nincs parlamenti megállapodás. Ha kérnek támogatást valamihez, megnézzük, hogy a mi szempontjaink szerint a közjót, az általános érdeket, a magyar közösség érdekeit szolgálja vagy nem, ha szolgálja, akkor megszavazzuk, ha nem szolgálja, akkor nem szavazzuk meg. Így állunk hozzá ebben a pillanatban ehhez a parlamenti együttműködéshez, és meglátjuk a parlamenti ülésszak végén, december végén, hogy hogyan folytatjuk. Én a parlamenti ülésszak alatt ezt nem szívesen vitatnám, tárgyalnám újra. Szeptember elején hoztunk egy döntést, az december végéig érvényes. Persze, előállhat egy olyan helyzet menet közben is, amikor az ember azt mondja, hogy eddig volt és nem tovább, de minden héten arról beszélni, hogy akkor fenntartjuk/nem tartjuk fenn, széttépjük/nem tépjük szét, fölmondjuk/nem mondjuk föl, ahhoz hasonlítana, mint amit, nagyon rosszul, ’96-’97-’98 táján minden héten vitattunk, hogy bent vagyunk vagy kint vagyunk, maradunk vagy megyünk. Ezzel töltöttünk el másfél-két esztendőt az első kormányzási időben. Nem lehet ezt így csinálni. – Miközben a romániai politikában egyre nagyobbak a szakadékok a románok és a magyarok között, diplomáciai szinten mintha egyre közelebb kerülne Magyarország és Románia, legalábbis a külügyminiszterek egyre gyakrabban találkoznak. Valós ez a közeledés, vagy csak a véletlen hozza azt, hogy idén a korábbinál több kétoldalú találkozó volt? – Azért annyi véletlen nincsen, hogy ilyen gyakran találkozzanak a külügyminiszterek. Azt gondolom, hogy ez a normalitás felé vezető út, mer ha megnézzük az egymással szomszédos európai államokat, hogy például Hollandia, Belgium, Franciaország, Németország, Spanyolország bármelyik szomszédjával milyen gyakran találkoznak a kormányzati szereplők, a vezető politikusok, akkor az a természetes, hogy szinte hetente, kéthetente, háromhetente találkoznak. Ha dolguk van, és nem telefonon akarják megbeszélni, akkor beülnek az autóba, fölülnek a repülőgépre, megbeszélik, visszaülnek a repülőgépre, és hazamennek, és az egészet egy fél nap alatt letudták. Közép-Kelet-Európában is ez kellene normális legyen, függetlenül attól, hogy kinek mi az álláspontja egy-egy globális kérdésben. A regionális együttműködésnek sok politikai-gazdasági érdeket kell kielégítenie, és ha ezeket az érdekeket össze lehet hangolni, akkor mindenki nyer. Nyernek belőle a románok, a magyarok, csehek, lengyelek, horvátok, szlovénok, osztrákok, mindenki. Én hiszek a közép-kelet-európai együttműködések erősítésében. Ennek a térségnek az érdekeit meg kell tudni jeleníteni az Európai Unióban, amikor lehet, együtt, amikor nem lehet, akkor külön. A Három Tenger Kezdeményezés is, amiről nagyon keveset beszélünk, nem csak egy jószomszédi és biztonságpolitikai kérdés, az egy nagyon komoly gazdaságpolitikai együttműködés lesz, amennyiben a működése kiteljesedik, és tartalommal fog megtelni. Ezért én azt gondolom, hogy az lenne a normális, hogy ne csak a külügyminiszterek találkozzanak, hanem a miniszterelnökök, miniszterek, államtitkárok, szakpolitikusok, szakértők is, hisz az elmúlt esztendőkben, úgy 2011-től errefele, annyira megromlott a viszony, elmérgesedett, vagy megszakadt a kapcsolat, hogy az nem normális. Nem lehet azt természetesnek venni, hogy eddig nem találkoztak, és csodálkozni azon, hogy mi a fene történt, hogy most találkoznak. Bízom benne, hogy azok a gesztusok, az a nyitás, amit egyik fél is, másik fél is, ilyen vagy olyan formában megfogalmazott, tartós lesz. Nem lesz egyszerű a bizalmat visszaépíteni, ezt elismerem. Nem lesz egyszerű az elrontott dolgokat helyrerakni, de, ha el sem kezdik, akkor azok tovább romlanak. És én nem hiszem, hogy ez érdeke lenne a románoknak, vagy érdeke lenne a magyaroknak, rólunk nem is beszélve. Nekünk, erdélyi, romániai magyaroknak nem az az érdekünk, hogy a két állam folyamatos vitában, feszültségben, neadj’isten, konfliktusban éljen. – Érdekes követni azt, hogy az, ami a politikában történik, hogyan szivárog vissza a társadalom szintjére. Az Elie Wiesel Kutatóközpont időnként megrendel egy olyan kutatást, amiben azt vizsgálja, hogy a különböző kisebbségekhez hogyan viszonyulnak a romániaiak, és most azt tapasztaljuk, hogy 2015-höz képes a magyar kisebbséggel szemben elutasítóbbak a romániaiak. Furcsa számomra, hogy a bukarestiek körében mennyire nagy a magyarokkal szembeni elutasítás szintje. – Szociológusoktól kellene megkérdezni a magyarázatnak a különböző részleteit. Én azt gondolom, hogy a nagyon aktív bukaresti fiatal és középkorú társadalmi réteg sok tévét néz, Realitateát, Digit, Antena 3-at. Ezekből most már jóideje a magyarellenesség, a magyarok iránti antipátia ömlik. Ők a bukaresti társadalom legaktívabb rétege, a manipuláció őket sokkal hamarabb eléri. És nem élnek együtt a magyarokkal, mint mondjuk itt, Erdélyben, talán ez az egyik magyarázata, de nem biztos, hogy az egyetlen magyarázata. Ennek a jelei már jó ideje látszanak, ezt érezzük, mondjuk. A másik, amivel nem szembesül minden nap a polgár, de például a parlamentben mi látjuk, hogy az erdélyi román képviselők többsége az, párttól függetlenül, akik a legkevésbé akarják elfogadni például azt, hogy március 15-tel kapcsolatban lehet hozni egy jó döntést. A délieket ez különösebben nem érdekli, velük ebben az ügyben vagy a nyelvhasználat ügyében hamar szót lehet érteni, mert ott ezt nem kell alkalmazni, Alexandriában senki nem fog magyarul beszélni az önkormányzatban, és március 15-ét sem fogják valószínűleg megünnepelni Alexandriában az ott élő magyarok. Az erdélyi képviselők azok, akik folyamatosan bombázzák a pártvezetést, hogy nem, nem és nem. Ezzel az elmúlt hetekben, hónapokban nagyon gyakran találkoztunk, és próbáljuk meggyőzni őket, a beszterceiket, a hunyadiakat, a brassóiakat, a Fehér megyeieket, helyenként a Kolozs megyeieket, Marosról nem is beszélve, hogy urak, hölgyek, évek óta együtt ünnepeljük, eljösztök, koszorúztok, beszédet mondtok március 15-én, fölolvassátok a miniszterelnök, az államelnök üzenetét, akkor most miről van szó, mi történt? Van egy ilyen típusú probléma is, amivel szembesülünk. Az Elie Wiesel központ felmérése engem is elgondolkodtatott. Van egy csomó olyan eleme, amiről a következő időszakban a politikusoknak, a társadalomkutatóknak, politológusoknak érdemes lenne alaposabb beszélgetéseket, elemzéseket végezni, mert azt mutatja, hogy a román társadalom többnyire azokat a kisebbségeket fogadja el, amelyek létszámban nagyon-nagyon lecsökkentek. Velük kapcsolatosan a bizalom nagyobb, vagy az ellenszenv kisebb. Azokat, akik nagyobbak vagyunk, és a befolyásunk érezhető, nem fogadja el. A romákat sem, de őket más okból. És azokat nem fogadja el, akikkel nem találkozott soha, de akikről hallotta, hogy esetleg bánthatják a román embert. Ezekre koherens magyarázatot adni és orvoslást találni nem egy egyszerű mutatvány. – Egy politikai pártnak van-e lehetősége egyáltalán, hogy a társadalomban pozitív változásokat idézzen elő ezzel kapcsolatban? – Önmagában nincs. Azt mondani, hogy a politikusok mindenhatóak, és csak azon múlik, hogy ők meg akarják-e változtatni a társadalmat, vagy nem, szerintem hiba. De a politikusoknak – a mi esetünkben az RMDSZ politikusainak, önkormányzati és parlamenti képviselőinek – próbálniuk kell minden esetben a párbeszédet újrakezdeni, próbálniuk kell érvelni, próbálniuk kell a bizalmi szintet ha nem is országosan, egyből, de helyenként, pontszerűen növelni, különböző társadalmi rétegekkel találkozva. És ebben jó lenne, ha minél nagyobb szerepet vállalna az értelmiség is. Nem úgy, hogy a politikai vitákban részt vegyenek, hanem úgy, hogy írjanak románul, vitázzanak románul, ne csak a politikusoktól várják el, hogy ezt a feladatot elvégezzék. De ez a román oldalról is ugyanígy igaz. Mostanában sokszor mondtam, de régóta gondolom, hogy talán ma sokkal célravezetőbb lenne az erdélyi románokkal intenzívebb párbeszédet folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy a bukarestiekkel, a déliekkel vagy a moldvaiakkal nem kell beszélni, de talán most, a centenárium közeledtével, ebben az időszakban, a nyitottabb erdélyi románokkal – mert nem mindenki az – intenzívebbé kellene tenni a társadalmi párbeszédet minden szinten. Ez nem a politikusoknak a kiváltsága. A politikusok a parlamentben beszédeikkel, a törvényekkel, azzal a kis befolyással, amivel rendelkeznek (mert ma már nem akkora a politikusok befolyása, mint a 90-es években) javíthatnak vagy ronthatnak a helyzeten. Sajnos, az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy a felkorbácsolt, feltüzelt nacionalizmussal inkább rontanak. Azzal, hogy minden nap minden tévéadásban azt a látszatot akarják kelteni, hogy a magyarok el akarják szakítani Erdélyt, hogy a magyarok rosszat akarnak a románoknak, hogy a magyarok mindig csak bajt okoznak, hogy a magyarok a román társadalom biztonságát veszélyeztetik, azzal nem segítik a közeledést. És amikor ebbe akadémiai szinten is bekapcsolódnak román emberek, az hihetetlenül problematikus. Lehet az RMDSZ-t vádolni, hogy elrontja vagy elrontotta, nem teszi helyére a dolgokat vagy nem javítja, de nem hiszem, hogy az elmúlt időszakban mi lettünk volna azok, akik a magyarellenességet szítottuk. Voltak olyan kijelentéseink, amelyek a románoknak nem tetszettek, de azokat soha nem a sértés szándékával mondtuk. – A tévén keresztül nézve valóban úgy tűnhet, hogy a parlamentben folyamatos konfliktushelyzet van a magyarok és a románok között. – 15-20 percig kérdezgetnek a tévések a parlament folyosóján, én nagyon türelmesen, nagyon őszintén elmondom, mi a véleményünk gazdaságpolitikai kérdésekről, a gáztőzsdéről, mindenféle egyéb ügyekről. Utána semmit nem játszanak be, csak azt az egy dolgot, hogy nem szavazzuk meg a TVA-t, és összevesztünk a PSD-ALDE-val. Egy 15 perces beszélgetésből csak azt az egy dolgot bejátszani engem semmi másról nem győz meg, csak arról, hogy van egy nagyon erős manipulatív szándék. Feszültségkeltés, feszültségkeltés, feszültségkeltés. Transindex.ro 2017. november 2.Fontos a forrásokig lemenniTörténelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője. – Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság. – Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak? – Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem. – Az iskolát is szülőfalujában kezdte? – Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ. – Később hol folytatta tanulmányait? – A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla. – Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán? – Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott. – Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években? – Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni… – Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt? – Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha. – Könyvei nem csak műelemzésről szólnak... – Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz. – Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát? – Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel. – Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete? – A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület. – Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani? – Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege. – Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben? – Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”. – A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság? – Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről. – Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban? – Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem. – Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába? – Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni. – Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek? – Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt. Murádin Jenő A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. november 10.Mindennapi történelem-hamisításokMinden nép és nemzet a saját történelmére alapozva él és képzeli el a jövőt. Igaz, hogy a történelmet emberek írják, olykor tendenciózusan meghamisítva, és olyan stílusban, hogy a naiv utókor el is higgye. Nagy baj, ha egy nép szégyelli a múltját, saját történelmét. Mert bármit is írnak a történészek, az igazság csak egy lehet: a valóság úgy, ahogy történt. Sajnos, ma, a III. évezred elején is vannak állam- és országvezetők, akik célzatosan, hamis történelmi állításokkal próbálják saját magukat laktatni, másokat pedig ámítani. Például Traian Băsescu volt román államfő valószínűleg nem tudja (honnan is tudhatná, hiszen nem tanult történelmet), hogy csupán a nacionalista történetírók, poéták szövegeiből inspirálódik, amikor azt állítja – a március 15-ei szabadnappal kapcsolatos vitában –, hogy 1848-ban 40 ezer románt gyilkoltak le a magyarok. Megáll a seprű a levegőben! Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc nem a románok, hanem az osztrák monarchia elnyomása ellen irányult, és világszabadságot írt zászlójára. Avram Iancu hadai annak idején 4–5 ezer fős veszteséget szenvedtek, és nem mind a magyaroktól. Ugyanakkor több száz magyar falut égettek fel a románok, akik várandós anyákat is legyilkoltak… Napjainkban Băsescu azt harsogja, hogy Erdélyt a magyarok, székelyek el akarják venni. Pár éve, amikor elnökké választották, még ölelgette a székelyeket, és ette a finom kürtőskalácsot, most pedig leköpi. A levitézlett elnök a szélsőséges C. V. Tudor nyomába szegődött, és ez az ember, aki annyi kárt okozott az országnak, most támad. Talán ezt látja a legjobb védekezésnek – ám ezek után ne csodálkozzunk a csőcselék, főleg a futballhuligánok és a Románia modernizálásáért országos koalíció tagjainak viselkedésén! Mert ugyebár a kicsi kutya nagytól tanul… Ami pedig 1918. december 1-jét illeti, az is egy hamis egyesülési dátum, mert akkor csak egy indítványt tettek a Gyulafehérváron összegyűlt románok: Erdély igazi odaítélése 1920. június 4-én a trianoni szégyenletes döntés alkalmával történt. Ezt ők nem tudják?! N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva / Háromszék; Erdély.ma 2017. december 1.Ismét Sepsiszentgyörgyön „ünnepelt” az Új Jobboldal december elsejénSepsiszentgyörgyön a más megyékből bevonuló szélsőséges fiatalok harsány kiabálása jellemezte pénteken december elseje megünneplését. A Noua Dreaptă – Új Jobboldal nevű szélsőséges nacionalista párt más megyékből érkezett tagjai már negyedik alkalommal csatlakoznak rá a helyi románság rendezvényére, meghatározva annak a hangulatát. A háromszéki megyeszékhelyen pénteken 9.30-kor a város főutcáján való felvonulással kezdődött meg a december 1-i ünnepség. A hivatalos ünnepi rendezvényhez csatlakozott a Noua Dreaptă – Új Jobboldal szervezet, amely az őket kísérő csendőrök szerint 9 megyéből mintegy 70 fiatalt toborzott az „egyesülés menetének” nevezett demonstrációhoz. A Noua Dreaptă tagjai rendfenntartók kíséretében érkeztek Sepsiszentgyörgyre, ahol az Erzsébet park melletti katolikus templom közelébe parkolták le járműveiket. A mintegy 70 fős csoport rendőri és csendőri kísérettel vonult az ortodox katedrális elé, ahol csatlakoztak az ünneplőkhöz, több méternyire lemaradva vonultak az ünneplő helybéliek mögött. Mindannyian román nemzeti zászlót és az Új Jobboldal jelképét lobogtatva vonultak végig a városközpontban, és hangosan skandálták, hogy „Hargita és Kovászna Román föld”, „A román nyelv az egyetlen uralkodó” „Románia nemzetállam”, „Börtönbe az autonómiával” és „Nagyrománia a régi határok között” illetve énekeltek hazafias énekeket. A Mihai Viteazul térre érve kifeszítették a „Románia nemzetállam, egységes és oszthatatlan” feliratú bannert és egy óriási román nemzeti zászlót. A hivatalos ünnepség idejére elnémultak, meghallgatták az egyházi beszédeket, Sebastian Cucu prefektus, és Codrin Munteanu egykori prefektus szónoklatát, végignézték a hosszúra nyúlt koszorúzást, és a néhány ünneplő által eljárt hórát. Amikor a helyiek kezdtek elszéledni, az Új Jobboldal tagjai beálltak a Mihai Viteazul szobor elé, zászlóikat lengetve énekelték az Avram Iancuról szóló hazafias dalokat, és azt, hogy Mi vagyunk a románok, itt örökké urak (Noi suntem români, aici pe veci stăpâni). A felvonulás és a rendezvény alatt végig esett az eső, így nem voltak még bámészkodók sem, csak néhány újságíró nézte végig a járdáról a kiáltozó neonácik menetét. Az eső miatt maradt el valószínű a beharangozott légi parádé is. A felvonulás, és az ünnepség 9.30-kor kezdődött, de délre már kiürült a város, a neonáci párt tagjai a csendőrök kíséretében visszamentek autóikhoz, és távoztak. maszol.ro 2017. december 6.Magyargyűlölet a Sepsi OSK meccsén (A fővárosi ultrák „kitettek magukért”)A hétfő este Brassóban megrendezett Sepsi OSK– Bukaresti Dinamo élvonalbeli labdarúgó-mérkőzésen ismét kimutatták foguk fehérjét a fővárosi ultrák, akik az első félidőben a magyarok és Magyarország szidalmazására koncentráltak saját alakulatuk biztatása helyett. Alig kezdődött meg a mérkőzés, a közel 150 fős, bukarestiekből és brassóiakból álló szurkolótábor rázendített a Kifelé a magyarokkal az országból! rigmusra, amire eleinte a Székely Légió tapssal, majd Ria, ria, Hungária! és Aki ugrál, büszke székely! felkiáltással válaszolt. A hangosbemondón is felszólították a fővárosi ultrákat, hogy hagyják abba a xenofób megnyilvánulásokat, és a sportszerűség határain belül biztassák csapatukat, viszont ez sem hatotta meg a szájkaratésokat, így tovább folytatták a nyomdafestéket nem tűrő szidalmazásokat. Először felhangzott a Sz... meg a hazátlanokat! és a Magyarország sz... le a f...! is. A szidalmazások mellett pirotechnikai eszközöket is bevetettek, illetve két molinó is előkerült a farzsebükből. Az egyiken a Halál a magyarokra, a másikon meg az Autonómiát akartok!? felirat szerepelt – ez utóbbira egy ökölbe szorított kezet, kinyújtott középső ujjal is festettek a kérdés után. Felmerül a kérdés, hogy a számtalan csendőr és biztonsági ember felügyelete alatt és a szigorú biztonsági ellenőrzések mellett miként tudták ezeket a nem épp kis méretű molinókat és a pirotechnikai eszközöket bevinni a stadionba. Persze, nem ez volt az első eset, hiszen az FCSB ellen is hasonló forgatókönyv szerint zajlottak a magyarellenes provokációk. Amikor azt hittük, hogy már eleget láttunk, csalódnunk kellett, hiszen az ultrákhoz a Dinamo játékosai is csatlakoztak, és még a gólörömöt is átitatták némi túlfűtött nacionalizmussal: amikor a 31. percben a Dinamo Ionuţ Nedelcearu révén megszerezte második gólját is, a 21 éves hátvéd a kispadhoz szaladt, ahol csapattársaitól egy fehér pólót kapott Avram Iancu arcképével, és ezt a hazaiak szurkolói felé mutatta. A Romániában nemzeti hősnek tekintett vezért senkinek nem kell bemutatni, hiszen 1848–49-ben a magyar forradalom ellen harcolt. Az első félidő végéig a Dinamo szurkolói még szidták és melegebb éghajlatra küldték a magyarokat, majd a szünet után alábbhagyott a harci kedvük. Legutóbb októberben az FCSB elleni mérkőzésen voltak ilyen kaliberű xenofób megnyilvánulások: a mérkőzés során kifeszítettek egy bannert A ti otthonotok nem Romániában van. Menjetek innen! felirattal. Akkor a Román Labdarúgó-szövetség fegyelmi bizottsága 5000 lejes bírságot rótt ki az FCSB-re és a Sepsi OSK-ra is. Hiába tett többször is panaszt a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat és folytatott tárgyalásokat a Román Labdarúgó-szövetséggel, a magyarellenesség gyűrűzik tovább, tehát ideje lenne már nemzetközi fórumokhoz fordulni, mert sajnos egyre inkább bebizonyosodik, hogy Romániában a labdarúgó-mérkőzések már rég nem a sportról szólnak. Alexa Károly / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 20.Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városaSzoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják. Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra. Jobbra Iancu, balra a katona Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát. Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra. A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű. Román párra várva A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”. Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt. Hivatalos lajstrom helyett Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé. Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban. ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni. Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész. De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes. Nincs hely a művészetnek Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított. A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan. Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek. Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro 2017. december 20.Mi, hol, mikor?Könyvbemutató A Kárpát Gyepű Egyesület partnerségben a Hazajárókkal megjelentette a Határjárók a Kárpátokban című túrakalauz-sorozat első kötetét. A Fogarasi-havasok. Bâlea-tó–Moldován-csúcs–Nagy-Tamás-csúcs–Lombos-mező című könyvet Molnár Sándor szerző mutatja be ma 18 órától Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében a Magyar Erdélyért Egyesület (MERT) szervezésében. A könyvet Gajdó Kelemen Éva méltatja a Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület részéről. Ünnepvárás Háromszéken Sepsiszentgyörgy KARÁCSONYI VÁSÁR. Sepsiszentgyörgy főterén idén több mint hatvan kézművestől, őstermelőtől lehet beszerezni az angyalfiát, és a lacikonyhák is kínálják a hagyományos vásári étkeket. Közösségi ünnepi programokra is várják a lakókat, lesz karácsonyi tombola, táncbemutató és ének, a vásár helyszínén pedig fotófalat alakítanak ki, ahol mindenki elkészítheti idei ünnepi üdvözletét. A karácsonyi vásár naponta 12–20 óra között tart nyitva, december 24-ét leszámítva, amikor 10–14 óráig lehet ajándékokat vásárolni. AZ ARANYSZÍVEK NYUGDÍJAS DALKÖR betlehemes énekeket ad elő Sepsiszentgyörgyön a Zathureczky Berta Központban és 16.30-tól a Kónya Ádám Művelődési Házban a Máltai Szeretetszolgálat által szervezett Idősek karácsonyán. Kovászna BÖJTE CSABA ATYA ÉS A DÉVAI SZENT FERENC ALAPÍTVÁNY gyerekeinek műsora ma 12 órától a művelődési központban. KARÁCSONYI MŰSOROK a központi park színpadán: ma 17 órától az Avram Iancu Általános Iskola ünnepi műsora (kolindák, francia és angol karácsonyi énekek (Măciucă Dochița, Roxana Vlonga); 17.30-tól és 18-tól az Orbán Balázs Iskola ünnepi műsora; 18.15-től a Vajnafalvi Férfikórus fellépése (Justinian Teculescu Egyesület). Csütörtökön 16.15-től a Kőrösi Csoma Sándor Líceum gyermekkórusának műsora (felkészítő tanár: Măciucă Ioan Ovidiu); 17 órától a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Tiszta Szív kórusának koncertje (karnagy: Gyerő Katalin tanárnő); 17.30-tól a Református Férfidalárda fellépése (karnagy: Antal Ernő); 17.45-től a Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ Schola Patrona Hungarorum kórusának ünnepi műsora (karnagy: Kolozsi István). A KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR LÍCEUM (ORBÁN BALÁZS ISKOLA) román tannyelvű tagozatának ünnepi műsora csütörtökön 16.30-kor a művelődési központban. Kézdivásárhely KARÁCSONYI GYERMEKVÁROS december 22-ig naponta 16–20 óráig a sportcsarnok előtti téren. Vásár, kisvonat, körhinta, lovasszán, Mikulás-sarok, karácsonyi mese, fadíszítés, hóemberépítés, szánkóverseny és sok más karácsonyváró program a Wegener-Pro Sanitate Alapítvány és az Aktív Nők Egyesülete szervezésében. Fénylánc Magyarországért A Kézdiszéki Székely Tanács idén is bekapcsolódik a Fénylánc Magyarországért összefogási akcióba. December 21-én, az év legsötétebb és legrövidebb napján, illetve a leghosszabb éjszakáján 16.30-kor három helyszínen – a kézdiszentléleki Perkőn, az ozsdolai Hilib-tetőn és a kézdiszárazpataki Kányás-tetőn – lobbannak fel az összefogás lángjai. A szervezők mindhárom helyszínen szeretettel várják az érdeklődőket. A hiedelem szerint a régi magyarok a téli napforduló idején összegyűltek szent hegyeiken kerecsensólymokat röptetni és máglyákat rakni. A magasra repülő sólymok teremtettek kapcsolatot ég és föld között. A naplementekor meggyújtott tüzekkel a lemenő nap sugarait átmentették a felkelő napnak, hogy így diadalmaskodjon a fény a sötétség felett. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
